A proktológia az orvostudomány olyan területe, amely a végbél, a végbélnyílás, kismértékben a vastagbél és a medencefenék betegségeivel és rendellenességeivel foglalkozik. A Proctologia szó a görög Proktos szóból származik, amely végbélnyílást jelent, és a Logos szóból, ami tudományt vagy tanulmányt jelent. A proktológia jelentése, a végbél tudománya.
Az általános sebészet része, tehát a proktológusnak képzettsége szerint sebésznek kell lennie.
A proktológia története
Jovan és Marko Maksimović utánajártak a proktológia fejlődésének, és összegezték legfontosabb mozzanatait. A proktológia és a sebészet fejlődése elválaszthatatlanul egybeforr.
Már az ókori Egyiptomban is a proktológia az orvostudomány egyik fontos ága volt.
Kr. e. 13. században már íródott egy rövid monográfia a végbélnyílás betegségeiről és azok kezeléséről. Kr. e. 3000 és 1200 között írt ősi orvosi papiruszok és régészeti adatok erősítik meg, mesélik el az érdekes fejlődéstörténetet.
A Nílus folyó menti párás éghajlat volt az oka, hogy az emberek szenvedtek a rengeteg különböző parazitától, különösen a bélparazitáktól, ami az emésztőszervek széles körű betegségeit okozta. Ezért nem volt meglepő, hogy a fáraóknak a szolgálatukban lévő egyéb orvosokon kívül speciális orvosokra is szükségük volt. Egy 1926-ban talált régészeti lelet, – ami a gízai nagy piramisoknál került elő -, egy kőtábla hieroglif írással tudatja, hogy a rajta látható ember Iry, „a legfőbb bírósági orvos, szemész és a király végbélnyílásának őre”.
A papiruszok árulkodnak az akkor bevetett gyógymódokról is, például akácleveles sertészsír aranyér fájdalom ellen, és a legjelentősebb béltisztítószerről, ami már akkor is a ricinusolaj, és különböző gyógyszeres beöntések voltak. Az ókori Egyiptomban nagy hangsúlyt fektettek a higiéniára, és a bélrendszer karbantartására. Felismerték, hogy a jó emésztés az egészség egyik fő tényezője.
Hippokratész volt az első orvos, aki rendszerbe foglalta és leírta az orvostudomány elméleti és gyakorlati alapjait, tudnivalóit. Az ókorban az operatív proktológia Hippokratész idején érte el a legmagasabb szintet (Kr. e. 460–377). Részletesen és különös gonddal a vastagbél, elsősorban a perianalis fistula (végbél sipoly) és az aranyér operatív eljárásait tartalmazzák a Hippokratészi írások. Ugye milyen ismerősen cseng ez a név? A Hippokratészi esküt minden orvos leteszi, amikor kilép az egyetem kapuin. Ez az orvosi etika máig használatban lévő hivatkozási alapja.
Hippokratész aranyér forró vassal végzett kauterizációs (elsütés, égetés) gyógyításának leírása a kor írójának pennájából elég szemléletes:
„A végbélnyílást az ujjakkal nyissák ki, amennyire csak lehetséges, a fém izzon, és az aranyér csomópontokat egészen addig égessék, amíg meg nem száradnak. Az égetés során a beteg fejét és a kezeit fogják, hogy ne mozogjon. De jó hír, hogy „lehet neki sírni, ami kívánatos is, mert így a belek jobban mozogtak kifelé”. Nem beszélnek helyi érzéstelenítésről, de még csak egy jó kupán vágásról sem, hogy elájuljon az emberük. Hiszen, ha nincs tudatánál, akkor nem sír, és nem segíti elő a kezelés sikerét.
Az egyik leghíresebb római orvosi író, Celsus (Cornelius Celsus Asullus) leírta az aranyér megkötését ligatúra (aranyér gyűrűzés elődje) és az végbél sipoly 2 műtéti megoldását. Akkoriban fisztulát két módon műtöttek: történhetett a sipoly lekötése nyers lenfüzérrel, és bemetszéssel a sipoly csatornán keresztül elhelyezett szondán keresztül. Ezeket a sipoly műtéti technikákat ma is ismerjük, és használjuk, de már újabb eljárások is kifejlesztésre kerültek.
A legnagyobb római orvos Galenus volt az első, aki anatómiailag leírta a végbélnyílás izmait. A sipoly bemetszésére használt „syringotom” feltalálójaként is ismert.
Bizánc is adott nekünk egy orvosi pergament: Oreibasios (325–400), amiben Julianus császár emlékművében szóba esik a végbélsipoly kezelése, és ennek a műtétnek a komplikációjaként az Oreibasios már megemlítette az inkontinenciát, amely akkor fordulhat elő, ha az anális záróizmot átvágták teljesen, hanyagságból. A görög-bizánci gyógyászat utolsó képviselője, Aegineta Paulos (625–690), is figyelmeztette a sebészeket, hogy kerüljék el az anális záróizom elvágását ennek a műtétnek az elvégzése során az inkontinencia veszélye miatt.
A görög-római orvoslás örökségét az arabok vették át a bizánci orvosoktól, amikor a 7. században elfoglalták a Földközi-tengert. A középkor leghíresebb arab sebészeinek köszönhetően olvashatunk már vitát is a sipolyok kezeléséről.
Az ősi indiai orvoslás legjelentősebb orvosi írója Szusruta volt. Valószínűleg nagyjából Kr.e. 1. évezred közepe táján írt egy orvosi könyvet, egy gyűjteményt (szamhita), amely lefedte az egész gyógyászati ismereteket, és egy különleges helyet foglalt el benne a műtétek tudománya. Az amputáció, a litotomia (húgyhólyagkőműtét), az orrplasztika, a sérvműtétek mellett a egy rész a végbél környékéről beszél:
- fisztulák és kezelésük forró vassal történő égetéssel (kauterizálás),
- és a növényi alkaloidokkal átitatott rostokat említi, amelyek elpusztítják a bőr kallusz szövetét (heg szövet), a sipolyt és ösztönzi a granulációs szövet friss növekedését ( ez a „Ksaraszutra terápia”)
Közép-Európában az olasz és francia orvosi egyetemek doktorai formálták az orvostudomány fejlődését.
Az 1170-ben megjelent „Practica chirurgiae” című könyv leírta a végbélsipoly kezelését kétféle módon: lószőrrel végzett lekötése és a sipolycsatorna megsemmisítése az „Unguentum ruptorium”-al, amely szappanból és oltatlan mészből állt.
A szerb orvoslásban az előre eső (prolapsus) végbelet újra pozicionálása előtt tanácsos volt meleg borral öblíteni és összekevert porított csigahéjjal megszórni.
- században John Arderne brit sebész volt az végbélsipolyok sebészeti kezelésének úttörője. Az ő módszerét írja le az 1588-ban Londonban kinyomtatott könyv, „The fistula in ano” amelyben bemutatta az általa használt és gyártott műszereket is.
Girolamo Fabrizio ab Acquapendente (1533–1619), a padovai anatómia professzora volt a reneszánsz reformere. Nevéhez köthető néhány proktológiai eszköz feltalálása is.
A 16. és 19. század között a műtéti technikák folyamatosan fejlődtek. Új műszerek, műtéti eljárások alakultak ki. Az anatómia egyre pontosabb ismerete is hozzájárult e fejlődéshez. Giovanni Battista Morgagni (1682–1771) ismertette a végbélcsatorna anatómiáját és az aranyér betegség kialakulását és terápiás kezelését, leírta a végbélrák miatt bekövetkező változásokat.
XIV Lajos végbélsipolyának történte is fennmaradt írásos formában. A z összes konzervatív kezelést kipróbálták a királyon, hatástalanul. Ezután 1686-ban 2x, és 1687 is műtétet hajtottak végre rajta, mire sikerült meggyógyítani.
Az orvosok a 18. és a 19. században néhány bonyolultabb műtéti eljárást vezettek be a proktológiai kezelésben. A francia sebészek voltak a vezetők. Littré nevét érdemes említeni, és Jacques Lisfranc (1790-1847) nevét, aki úttörő szerepet játszott a végbél perineális (gáttáji) csonkolásának alkalmazásában. Lisfranc volt az első, aki eltávolította a rákos daganatot a végbélből.
A 19. század elején terjedt el a konzervatív terápia aranyér ellen. Gyógyszerekkel, kúpokkal, összehúzó szerekkel gyógyítottak. Azonban ennek ellenére a műtéti eljárások nem veszítették el a jelentőségüket.
Az első rektoszkópot 1895-ben készítették el. Az endoszkópos időszak fontos mérföldkő a diagnosztika területén. A londoni St ‘Marks Kórház a 19. században vált híressé a modern proktológia fejlődésének legfontosabb központjaként.
A mai proktológia elsősorban a konzervatív terápiát használja. Annak hatástalansága esetén alkalmazza a műtéti megoldások széles körét. A proktológiai vizsgálatok is többféle módszerrel, diagnosztikai eszközzel zajlanak. Hála a régi idők, elmúlt évszázadok tudósainak, újító orvosainak.
